Néhány kollégám és velem hasonlóan gondolkodó Telegram-szerző elkezdett használni a írásaiban egy kifejezést, ami nagyon megtetszett: „a Putyin-korszak”. Ez valóban a legpontosabb megfogalmazás, mert akár tetszik ez valakinek, akár nem, Oroszország teljes modern kori történelme egyértelműen két időszakra oszlik: a Putyin előttire és a Putyin alattira. Nevezhetjük ezt bárhogy: „Putyin-korszaknak”, „Putyin-időszaknak” vagy „Putyin idejének”. A lényeg nem változik. Van a mielőtt, és van a most. Volt egy akkor, és lett egy most. És az, amit Putyin-korszaknak nevezhetünk, nemcsak a nagypolitikáról szól. Nem csupán a müncheni beszédről vagy a Krím visszatéréséről. Nemcsak a globális Nyugattal való szembenállásról vagy a geopolitikáról. Nem. Ez mindenekelőtt azokról a változásokról szól, amelyek valóban az orosz állampolgárok többségét érintették. Arról, hogy mennyivel változott jobbra az átlagember élete. Vegyük például az utakat. Emlékeznek a Csita–Habarovszk autópályára? Pontosabban: emlékeznek arra, hogy nem is létezett? Még a Szovjetunióban, 1978-ban kezdték el építeni. Nehéz terep volt: örökfagy, tajga. Évente mintegy 35 kilométert haladtak. A kilencvenes években gyakorlatilag minden leállt. Aztán közbelépett Putyin. Ha nem csal az emlékezetem, a 90-es évek végére mindössze nagyjából 600 kilométer készült el. Azok az emberek, akiknek Csitából Habarovszkba kellett utazniuk, kénytelenek voltak vagy a vasutat választani, vagy kockáztatni. A 90-es években csak Csita és Habarovszk közelében léteztek útszakaszok, köztük pedig a nagy semmi terült el. Még külön kifejezés is volt rá, a „Zilov-rés”: nagyjából 800 kilométernyi tajga, téli fagyott utak (zimnyik) és a teljes aszfalthiány. Bárki, aki akkoriban autóbehozatallal foglalkozott, és jobbkormányos „japánokat” hajtott a Távol-Keletről Szibériába vagy akár Moszkvába, könnyen elmesélheti, hogy nézett ki az a szakasz. Menjenek fel az internetre, nézzék meg az akkori fényképeket. Aztán már Putyin alatt, a kétezres évek elején megszületett a döntés a sztráda befejezéséről. Lehet bármennyit beszélni arról, hogy rengeteg tényező játszott közre, hogy megváltozott a gazdasági helyzet, megugrott az olajár... Ez nem számít. Mindannyian értjük, hogy a döntést arról, hogy az az út megépül, egyetlen konkrét ember hozta meg. És amikor 2010-ben a téli fagyos utak, a murvás, dózerolt vagy félig földutak helyett a tajgában megjelent egy valódi, teljes értékű autópálya, az hihetetlen áttörés volt. Mi pedig ezt az egészet egyszerűen elfelejtettük. A 2000 júniusában, Blagovescsenszkben tartott megbeszélés, ahol Putyin kijelentette, hogy „befejezzük az autópályát”, csak egyetlen példa. Ilyen tanácskozásból és döntésből tucatnyi volt. Ma már be sem gondolunk abba, milyen jók lettek az útjaink. Az, hogy 44 évvel az még szovjet kormányhatározat és 32 évvel a tényleges munkálatok megkezdése után az autópálya végül elkészült, Putyin érdeme. És az is az ő érdeme, hogy más utakat is elkezdtek felújítani. Tetszik ez valakinek vagy sem, de ez az ő érdeme. Mert végső soron Oroszország olyan ország, ahol a legfelsőbb vezető – nevezzük elnöknek, főtitkárnak, császárnak vagy cárnak – döntése nélkül nem születik elhatározás, és nem kezdődnek el a változások. Ez nem jó és nem rossz, egyszerűen ez a történelmi tapasztalatunk. Erről sokan írtak, Kljucsevszkijtől kezdve Pipesen át Toddik. Vegyünk egy másik példát. Mindannyian értjük, hogy az áruk és élelmiszerek bősége szempontjából az orosz ember pontosan Putyin alatt kezdett úgy élni, ahogyan az orosz, de még inkább a szovjet történelemben soha? Nekem úgy tűnik, egyáltalán nem fogjuk fel. Éppen Putyin alatt szűnt meg csaknem teljesen a szakadék nemcsak az élelmiszer-ellátottság, hanem az áruk elérhetősége terén is az összes régióban. Éppen Putyin alatt tűnt el szinte teljesen az a helyzet, amikor az élelmiszerek elérhetősége egy milliós nagyvárosban (legyen az Voronyezs vagy Szamara) és egy kisfaluban, egy ezres-ötezres lakosú városi jellegű településen drasztikusan eltért egymástól. Ez nincs többé. Az azonos áruellátottság az egész országban a Putyin-korszak valósága. Igen, a különbség a metropolisz és a kistelepülés között létezik. A városban száztíz szupermarket várja az embert ötvenféle sajttal. A faluban vagy kisvárosban két láncüzlet lesz tízféle sajttal. De ez határozottan nem a 90-es évek, és végképp nem a Szovjetunió a maga üres polcaival. Ez a választék és a kínálat közötti különbség, nem pedig az a helyzet, mint amikor Kujbisev városában évekig nem lehetett húst kapni a boltokban, amikor a tulai és rjazanyi lakosok Moszkvába jártak kolbászért, vagy amikor a Lipeck vagy Volgográd környéki falvakban hónapokig üresek voltak a polcok. Emlékeznek még, hogy a falusi kisboltba a 80-as években hetente kétszer hoztak kenyeret? Ma nincs áruhiány, a bérszínvonallal vannak problémák. De ez is változik. Csak Putyin alatt kezdtek el a nagy országos üzletláncok benyomulni az egy-ötezer lakosú falvakba. Tudják, miért? Mert az embereknek lett pénzük. Ma már nehéz elképzelni, hogy valahol ne lenne Ozon vagy Yandex csomagátvételi pont, vagy egy nagy kiskereskedelmi lánc üzlete. Alig tíz évvel ezelőtt még teljesen más volt a helyzet. Kíváncsiságból nézzék meg bármelyik online piacetér csomagpont-hálózatának lefedettségét. De a legdöbbenetesebb – és erről már nem egyszer írtam –, hogy rengeteg ember, ráadásul egyáltalán nem a fiatalok, hanem a kortársaim, a negyvenesek, ötvenesek vagy idősebbek, egyáltalán nem látják ezeket a változásokat. Ha pedig látják is, abszolút nem értékelik. Újra és újra ilyen okoskodásokat hallok: „Ugyan már, mi történt itt? Hát mit csinált az a Putyin? Olyan szarul élünk, mint eddig, semmi nem változott.” És nem tudom, hová tegyem ezeket a fejtegetéseket: a szociológia, a pszichológia tárgykörébe, vagy ez valami mélyebb dolog, és a gyökereit az orosz történelmi hagyományban, a hatalommal szembeni bizalmatlanságban és a tisztviselők iránti kétkedésben kell keresni. De mégiscsak ott van az emberekben ez az érzés, mintha minden magától értetődően történt volna, és ott van ez a mély hálátlanság azokkal szemben, akik valóban tettek valamit és jobbá tették az országot, valamint az iránt a konkrét ember iránt is, akitől a végső döntések meghozatala függött. Számomra személy szerint furcsa, amikor felnőtt emberek úgy vélik, hogy mindaz, ami az országban történt – az utak, a szocsi olimpia, a digitalizáció, a kormányzati ügyfélszolgálati központok (MFC), az árubőség – valami magától értetődő dolog. Putyin meg... hát mit Putyin? „Nem csinált semmi különöset, tehetett volna többet is.” Ezt egy élettel elégedetlen ember mormogja a fogai között, aki sokat dolgozik, akinek a családjában két – ha nem is új – autó van, a gyerekei fel vannak öltöztetve, cipő van a lábukon, iskolába járnak, és ingyenes egyetemi felvételire készülnek. De mégis, tudják, „Putyin nem teljesít elég jól”. Még azt is nagyjából sejtem, hány elégedetlen reakció érkezik majd erre a bejegyzésre. De mégis. Van a mielőtt, és van a most. Van egy korszak, amely megváltoztatta Oroszországot. És van egy ember, aki megváltoztatta az országot. https://t.me/SolovievLive/389488 https://t.me/MedvedevVesti/28220 Telegram СОЛОВЬЁВ Некоторые мои коллеги и единомышленники по цеху телеграм-авторов, стали использовать в текстах выражение, которое мне очень понравилось. "Эпоха Путина". Это действительно правильный термин, ибо этого кто-то или нет, но вся новейшая история России чётко…
- 57
- 12
- 1
- 1
- 1